Az ősközösségeknél a tánc speciális munkatevékenységnek számított, ezért bizonyos értelemben vezető szerepet vívott ki a művészetek történelmi fejlődésének kezdetén. Ezt azzal érte el, hogy a munkatevékenységhez szükséges fizikai feltételek mellett a közösség pszichikai feltételeit is megteremtette Céljában azonosult a tényleges munkával, mindenkinek érdekében állt az elvégzése és ehhez mindenkinek meg volt a megfelelő munkaeszköze is, vagyis a saját teste és mozdulatai.

A kérdés az, mitől nevezhetünk egy mozdulatsort táncnak, hogyan alakultak át az ősember mindennapi tevékenységéből származó mozdulatok tánccá? Hogyan és mitől vált szét a munka és a tánc?
Az átalakulás alapja a ritmus létezésének és fontosságának felismerése lehetett. Minden olyan mozgásformát, amely ritmikus, hajlandóak vagyunk táncnak nevezni; tehát bármifajta táncról akkor beszélhetünk, ha van ritmus és van egy ritmusra mozgó test, legyen az emberé vagy állaté. Az állatok felülmúlhatatlanul lenyűgöző mozdulatai, melyeket csábtáncaikban tesznek, ősidők óta az emberiség táncalkotó fantáziájának megindítói.

A munka eredményessége a bevált mozdulatok ismétlésétől, beidegzéséből és természetesen ritmusba hozásától függött.
A ritmus feletti uralom megszerzése viszont igen komoly és nehéz feladat és még a mai napig is az, az ember számára. A ritmus feletti uralom - ritmus érzék -, a test feletti uralmat is biztosította, ami pedig minden tánc alapja. A ritmus egy része szervesen beletartozó az emberbe, ami öröklődik, másik része viszont fejleszthető; de az öröklött ritmusérzéket is meg kellett valahogy szerezniük elődeinknek. Ez csak úgy volt lehetséges, amit közvetlenül átéltek, megtapasztaltak, vagyis saját légzésük és szívdobogásuk.
A légzés ritmusán nyugszik az emberi élet és ehhez igazodik a vérkeringés ritmusa 1:4 arányban. Megfigyelhetjük, hogy ez az arány még ma is érvényesül, még a legbonyolultabb színpadi táncműveknél is, amelyek a 4-es számra vagy annak többszörösére épülnek.
A munka esetében a ritmus többek között rendező és motiváló szerepet töltött be. A társadalmi fejlődés folyamán a ritmus egyre jobban differenciálódott és később érzelmi színezetet is kapott. Az állandó tartalmi és formai elkülönülés igen pozitívan hatott a tánc fejlődésére is, ahol a leghatásosabban érvényesülhettek a különböző ritmikai variációk és minden esztétikailag megemlíthető ritmusnak igen fontos felidéző szerepe volt.
"A munkaritmusról való leszakadás fázisai nem igazán ismertek de kétségtelen, hogy a mágikus korszak gondolat- és érzésvilága, mint kezdő mozzanat nagy szerepet játszott benne." (Lukács György)
Az őskorban a ritmikus tánctevékenység nagyon fontos szerepet töltött be az ősember és a törzs életében. Szorosan kapcsolódott a varázslathoz és a mágiához de életük minden területét és szakaszát áthatotta. Tánc nélkül szinte elképzelhetetlen volt a mindennapi életük:

• táncoltak, ha vadászni mentek, vagy ha onnan visszatértek;
• táncoltak, hogy bő legyen a termés;
• táncoltak, ha valaki megbetegedett és gyógyulását szerették volna;
• táncoltak, ha valami öröm vagy bánat érte őket.

  
   

  - Minden életszakasznak meg volt a jellegzetes tánca, ahol azt is meghatározták, hogy a nők vagy a férfiak táncolhatnak.
  - Amit nem értettek a világból, azzal a varázslaton, mágián keresztül próbáltak kapcsolatot teremteni. Így akart az ismeretlennel egy "tudat" szintre kerülni és kommunikálni vele. Ezáltal a varázslatnak is a tánc volt az elengedhetetlen eszköze, mellyel az úgynevezett transzállapotba kerülést igyekeztek elősegíteni, hitük szerint így képesek voltak átlényegülni és kapcsolatba lépni a szellemekkel vagy a természet feletti erőkkel. A transzba esést a monoton, ismétlődő ritmus, önmaguk körüli forgás (elszédülést eredményezett) és különböző hallucinációt kiváltó szerek fogyasztása is elősegítette. Minden törzsnek meg volt az a különösen érzékeny egyéne, aki felfokozott érzékenysége miatt transzba tudott esni. A varázslatot mindenki erősítette de irányítója csak ő lehetett. Ezek a varázslók, mágusok minden természeti népnél megtalálhatók voltak és óriási befolyást gyakoroltak a törzs életében. Minden mozdulatuk a tánccal, vagyis a varázslattal volt kapcsolatban. A varázslóknak különleges megkülönböztető varázsöltözetük, varázskellékei voltak; valamint a mágikus táncálarcok mindenütt megtalálhatóak. Őket sámánnak nevezték de ezenkívül igen sokféle elnevezést is kaphattak. (Magyar őstörténelemben pl. a táltos nevet kapták ezek az emberek. A sámánhit Magyarországon ma már csak foszlányokban található de több ázsiai népnél a mai napig működnek sámánok.)

  Az őskori népeknek az élete kollektív volt, minden esemény közösségben zajlott. A tánc is ezeket a kollektív vonásokat mutatta: mindenki részt vett benne, elkülönülés csak nemek, korok valamint a mágikus szertartások idejére volt lehetséges.
  A természeti népek orgiantikus táncai extázissal végződtek, céljuk viszont a termékenységet hozó varázserő megszerzése, a termékenység-démon jóindulatának elnyerése volt.
  Míg a civilizált népeknél a szerelem kezdetét és beteljesülését ünneplik és az elválást legjobb esetben is közöny övezi, addig a mai vadembereknél a megöregedést is mágikus szertartással avatják ünneppé. Náluk a tánc szorosan egybefonódik a legbelső mivoltukkal és életkörülményeikkel.

  A természet erőit, természetfeletti lények lelkét, erejét varázslattal lehetett megszerezni.
  A mágikus táncokban használt mozdulatok mindegyike oldotta vagy kötötte a titkos erőket, így amely mozdulat mágikus formát öltött tilos volt megújítani vagy megváltoztatni; a varázstánc ritmusa sem volt tetszőleges és mindenkire nézve kötött és kötelező volt. A mágikus táncok ritmusa elkülönült a munkamozdulatok ritmusától.
  A mágiában a táncé volt a vezető szerep, mélységesen komoly testi- és lelki tevékenységnek számított. A test mozgásán kívül a megfelelő ének és zenekíséret, az arc-és testfestés, álarc és táncöltözetek valamint minden egyéb kellék elengedhetetlen feltétele volt a sikeres varázslatnak. Ezáltal az összes érzékszervet aktiválták és az ember így többszörösen összetett ritmusélményben részesült.

  Bármilyen helyen, zugban lehetett táncolni, nem kötötték ünnepnapokhoz, bármikor lehetett varázslatot űzni.
  A vallási táncokban ezzel szemben szervezett mozdulatokat és szent táncformákat fedezhetünk fel, melyekhez misztikus jelentés is tapadt. Ezeket a táncokat csak a kultusz céljára épített templomban vagy templom előtti tereken lehetett táncolni.

  A táncon belüli nemek elszigeteltsége a nemek szerinti munkamegosztás következményéből adódott. A férfiak pl.: a vadász-, harci-, béke-, naptáncokat és pl. a fiúavató táncokat, míg a nők az eső-, arató-, leányavató-, termékenységi-, születési és a holdnak szentelt táncokat táncolhatták.

  A táncok tartalmi szempontból az élet szakaszaihoz kapcsolódtak valamint a mindennapi tevékenységhez; így 8 csoportra tudnánk felosztani őket: születési-, beavatási-, termékenységi-, szerelmi-, gyógyító-, harci-, munka-, asztrális- és temetési táncok.
  Ha a törzsi mágikus szertartások típusait tovább elemezzük, akkor Curt Sachs XX. századi zene- és tánctörténész műfaji megkülönböztetését kellene megemlítenünk.

  Két nagy csoportot, a valóságot ábrázoló, vagyis "ábrázoló" és az érzelmeket kifejező, valamilyen lelki tevékenységhez kapcsolódó "nem ábrázoló" táncokat különböztethetünk meg.

  • Az ábrázoló táncok az ősi varázslat szerves részei voltak, a szertartások utánzás funkcióját töltötték be. Ezek esetében a varázsló vezetésével előadták a vadászatot vagy a bő aratás reményében a termés növekedését.
  • A nem ábrázoló táncoknál a ritmus és motívum gazdag érzelmi kifejezés volt a fontos, pl.: örömtáncok vagy siratótáncok.

  Számos őskori sziklarajzra, ősemberi lábnyomokra bukkantak, melyek alátámasztják a tánc és a mágia összekapcsolódását és az őskori ember életében betöltött fontos szerepét. A vadászmágia az állatoknak tulajdonított varázserő megszerzéséről is szólt: az állat életadó volt, mert táplált, majd, mint totem állat, védelmezett.
  A kézlenyomatok a kéz szerepére utalnak, melynek szabaddá válása igen fontos fejezet volt az ember életében, hisz ez tette lehetővé a munkát. Igen gyakran jelent meg szétnyitott ujjú kézlenyomat vagy kéz-sziluett, hol minden ujjnak más-más varázserőt tulajdonítottak. A kéz éppoly beszédszerv volt, mint a nyelv. Hatalmas életerőket aktiválhattak a mágikus teremtő és áldó kézmozdulatok. (Magyarországon is ismert kézjáték mondókánk: "Ez elment vadászni..." is ősrégi vadász kézmágia emléke lehet.) A felemelt karok erősítő, bátorító hatásúak voltak; gyakran visszatérő momentum a sziklarajokon a mozgáserők ilyen kar- és kézmozdulattal történő fokozása.
  Mikor még hittek a kézmágiában bizonyára lehetett kézrátétellel gyógyítani. Az életenergiákat reaktiválta szervezetükben és valóban meggyógyultak. Gondoljunk csak a spontán kézmozdulatok szuggesztív erejére a hétköznapokban, mekkora erővel bírnak még ma is?
  A kéz mozgását tehát nem lehet különválasztani az egész test mozgásfunkciójától. A kéznek ma is óriási szerepe van a mozdulatok indításában és összehangolásában.
  Sajnos manapság sokan nem tulajdonítanak a karok és kezek munkájának jelentőséget, nem kötik össze a kéz és kar mozdulatait a test munkájával, ezáltal hiányzik a mozgásukból a harmónia és az esztétika.

  Ha az ősi táncokat formai szempontból vizsgáljuk, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a legősibb táncforma a kör volt. Ezt tartották a legtökéletesebb formának, ugyanakkor az örök körforgást és ismétlődést is jelképezte. A kör létrehozásával mindenki egyforma távolságra került a központban táncoló varázslótól vagy a felállított totem-oszloptól, illetve ezzel a térformával a külvilágot ki tudták zárni a közösségükből. (Fejlett krétai kultúrában az összefont karú körtánc csak egyneműek között volt ismert.)
  
  Ebből a zárt körből fejlődött ki a szabad körtánc, ahol a táncolók egymás mellett vagy mögött álltak úgy, hogy nem alkottak teljes kört csak körívet és folyamatos mozgásukkal az egész körpályát bejárták. A kör, mint térforma örök de minden korban más-más jelentőséggel bír.
  Később kialakult a kígyó és hullámvonal, majd az egyenes sor, mikor már a körözés értelmét vesztette.

  
  

  A páros táncok legkorábbi formája a két szemben álló sorban elhelyezkedő férfi-női táncosok, ahol még az azonos létszám sem volt fontos. Fejlettebb forma az azonos számú páros sortánc összefogódzás nélkül. A mai értelemben vett páros táncok csak a reneszánsz korban alakultak ki.

  Farkas Monika írása.
  Impressio Táncstúdió